Hegyi András írása
„Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek, a Lélek kész, de a test erőtlen.” (Mt 26:41)
Vajon napjainkban a 17. és 18. századi puritánok túlzott lelkiismereti aggályoskodásának korát éljük-e, vagy éppen ellenkezőleg, a túlzott erkölcsi és spirituális szabadosságét? A keresztyének között ma a Biblia kazuisztikus szőrszálhasogatása, vagy a felületes felelőtlenség a divat? Az istenfélelem általános gyengülése és Isten kegyelmének egyoldalú hirdetése és hite nem tette-e feleslegessé a kísértésekkel szembeni óvatosságunkat? Mert mi van, ha elbukunk? Mi van, ha bűnbe estünk? Isten majd úgyis megbocsát nekünk... Kísértés?... Az meg mi? – kérdezheti egy ízig-vérig erős mai fiatal (vagy idős) hívő. Az aggodalom meg, – mint tudjuk – pszichológusok is így tanítják: káros. „Don’t worry!” – énekli boldogan az amerikai, és kapja föl a ritmust vele együtt a Kelet-Európai nemrég még elnyomott hívője. Elvégre nem élünk a középkorban! És nem szeretjük, ha valaki belelát, vagy egyenesen bele is szól a dolgainkba. Bárki legyen is az.
A hibát vagy a bűnt így nem önmagunkban, hanem csak a másikban látjuk meg. A kísértésünk ekkor az lesz, hogy a „szabadíts meg a gonosztól-t” nem a bennünk is meglevőre értjük, hanem csak a másikéra. Legtöbbször a másik személyére mindenestől. Főleg ha idegesít. Elkezdődik az egymás elleni harc, hogy megtisztuljon a gyülekezet. Ettől kezdve az Úr Jézus főpapi imájában elhangzó kérés, - ami valójában drága örökségünk lehetne, hogy legyünk egyek, mégpedig ugyanúgy, mint Ő egy az Atyával - csak valami ködös, távoli eszmény lesz, de többé már nem hitbeli feladatunk. Pedig az apostolok, - noha sem alaptermészetüket tekintve nem voltak egyformák (1Kor 12:12-13:13), sem hibátlanok nem voltak, - ebből mégis megéltek valamennyit (Apcs 2:42-47). És Isten igazolta őket. A hibáktól (bűnöktől) pedig valaki mindig szenved. Ha vállalom a magamét, akkor én. De ez a tisztulásomhoz vezet. Így segíthetek aztán másoknak is, hogy ők is tisztábbak, következésképpen emberségesebbek legyenek. Mert aki enged a gonosznak, az nem tehet jót. Csak Isten tisztíthat meg, és csak ha vállalom. Ha nem, akkor viszont a többiek szenvednek tőlem vagy miattam.
A múltkoriban Ferenc pápa fölvetette a Miatyánk „ne vígy minket kísértésbe”– szövegének (Mt 6:13, Lk 11:4) - a megváltoztatását[1]. Illetve pontosabb fordítását, vagy értelmezését, valahogy így: „Mi Atyánk, ne engedj minket kísértésbe”, - vagyis óvj meg a kísértéstől, és ments meg a kiélezett, gonosz helyzetektől. Főleg a folyamatosan nagy erkölcsi és szellemi nyomások idején. Fölkaptam a fejem, és azon gondolkodtam: ennek alaposabban utána kell nézni!
Vajon Isten visz minket kísértésbe? Ferenc pápa is arra érzett rá: hogy is van ez? Jakab apostol szerint Isten nem kísérthető és Ő nem is kísért senkit. Hanem mindenkit a saját kívánsága sodorja bele, és így esik az ember végül bűnbe (Jak 1:12-17). Ebben Miatyánkos kérésben is alapjában csak arról van szó, hogy a kísértések idején is ki kell tartanunk hitünkben és tiszta életvitelünkben. Mert a kísértés nem csupán csapda, hanem meg is edzi a hívőt. Aztán utólag rájövünk, hogy a válságos helyzet utóbb - Jakab szava szerint - még boldogító is. Azért mert ellenálltunk a kísértésnek, nem buktunk el, a fejünk nem zavarodott össze, és a lelkiismeretünk is tiszta maradt. A próbák pedig minket is közelebb vittek Istenhez, mint Ábrahámot, Dávidot, Illést vagy az apostolokat. Az Úr Jézus nem magyarázta meg Péternek sem, hogy mért vannak kísértések, és mért van egyáltalán kísértő? Viszont előre jelezte, hogy - ugyan kikérte őket a sátán, és a hitük válságba fog kerülni (Lk 22:31), - de megígérte, hogy imádkozik értük.
A Miatyánkban is kiemelten fontos a kísértéssel és a gonosz hatalmával kapcsolatos kérésünk. Kulcsszava: a μη – vagyis: a ne! Ha elmélyedünk kissé a szövegben, a következőket találjuk:
- Az εισφερω - eiszferó – a belevinni, összetett szó. Az első tagja az εις – eisz elsődleges jelentése: -ba, -be, felé, de gazdag tartalmú ez a prepozicio, használja a görög nyelv a valamivel való érintkezésre is, valaminek a közelébe, hatása alá kerülés értelmében.
- A másik tagja a φερω – feró - vinni, hordani, hajtani, passivumban: hajtatni, sodortatni, magával ragadtatni.
- Ehhez kapcsolódik a másik kulcsszó a πειρασμός – peirászmosz - a kísértés. A kísértés vagy próbatétel igei formája a πειραομαι – peiraomaj - kipróbálni, kísérletet tenni, megpróbálni, megkísérelni. Valamit, ami lehet ugyan ígéretes is, de tilos kipróbálni is.
- A harmadik kulcsszó a „gonosz”. Ennek hatalmától kéri az imádkozó a maga távoltartását, illetőleg a csapdájából való szabadulást. A πονηρια – bűnösség, gonoszság, bűn, melléknévi alakja: πονηρος – ponérosz – azt jelenti, hogy valami beteg, meddő, terhes, fáradságos, elromlott, az embert fenyegeti, tehát gonosz.
- A negyedik kulcsszó az Istenhez forduló kérés: a szabadítás szava, itt a „szabadíts meg!” A 'ρυομαι – hrüomáj - jelentése: kimenteni, megszabadítani, de őrizni, és megtartani is. Tehát a kísértések idején is tartson meg Isten.
Az imádkozó Istentől kér segítséget az őt kísértő sátáni csábító erőkkel, a gonosszal szemben. Mégpedig azzal a gonosszal szemben ami eleinte kedvezőnek, jónak tűnik. Ami kívülről érkező vonzó hatással is megkörnyékezi, de benne is él még, és helytelen gondolatokat, vágyakat gerjeszt. Végső soron a sátán bűnbe csalogatás által a vesztét akarja. Tehát a „honnan jön a kísértés vagy a próba?” - kérdésénél az Úr Jézus szerint fontosabb az, hogy Isten őrző és szabadító kegyelme legyen ott az ilyen helyzetben a kellő pillanatban. Mert az imádkozó nem bízik meg önmagában. Gyengének látja magát arra, hogy a kísértésnek ellent tudjon állni. Jézus szerint fontos az, hogy Istenhez kell kiáltani még a tisztánlátásért is (Jel 3:18). De azért is, hogy ha felismertük csábítást, ellent tudjunk annak állni (Ef 6:10-18). Illetve ha már elestünk, segítő kezével ragadjon ki a csapdából. Mentsen meg a bűn következményétől, végső soron a kárhozattól (1Jn 1:9, 2:1-2).
A címben megadott idézet a – „Vigyázzatok és imádkozzatok!” (Mt 26:41) - figyelmeztetése a Gecsemáné kertben a vért verejtékező Jézus ajkáról hangzott el az aluszékony tanítványok felé (Lk 22:39-46). Amikor az Úr Jézus felszólító módot használ, attól kezdve a feladat nem hárítható vissza rá. De intése figyelmen kívül se hagyható következmények nélkül.
- Itt a mondatban a kulcsszó a γρηγορειτε - grégoreite – ébren lenni, vigyázni, ébernek maradni. A szó az εγειρω – egeiró - felkelteni igéből származik. Jézus a halott ifjú feltámasztáskor is ezt a szót használta (Lk 7:14). Sőt az idők végén a halottak feltámasztására Pál apostol is (1Kor 15:52).
- A következő kulcskifejezés az imádkozásra felhívás szava. A προσευχεσθε – proszeukheszte – imádkozzatok! A προσερχομαι - proszerkhomáj - felszólító módja, melynek alapjelentése: odafordulni, odamenni, közeledni, valakihez járulni, itt: Istenhez járulni imádságban.
- Azért, hogy elkerüljük a εισερχομαι – eiszerkhomái az εισ prepoziciót lásd fentebb, az ερχομαι - erkhomáj: menni, járni, követni. Vagyis a kísértés által felállított csapdába beleesni, a kísértő ajánlatba belemenni. Esetleg alvó állapotban öntudatlanul belesétálni.
Összefoglalva: legyetek éberek és járuljatok imádságban Istenhez, mert különben csapdájába ejt a gonosz.
A Gecsemáné kertben elhangzó intelem kulcsfogalmai tehát: a vigyázás, az éberség és a buzgó imádkozás. Nem mellékes, hogy az Úr Jézus ezt az újra és újra elalvó tanítványainak mondta. Itt az alvás nem valamiféle túlzott fáradtságból adódó úgynevezett bocsánatos bűn. Jézus gyengeségükért soha nem kárhoztatta a tanítványokat, csak figyelmeztette őket. Amiért magára hagyták, szemrehányása sokkal enyhébb, mint amennyire jogos lett volna. De mint mindig, itt is jelzi, hogy az alvás, vagyis az Istennel való eleven kapcsolat magszakadása milyen veszélyes.
- A κοιμαυομαι – koimauomáj - elaltatni, magyarul is értjük = kómában lenni. A καθευδω – katheudó - aludni igét Pál apostol az 1Thes 5:6-ban a lelki tunyaságra használja.
- Micsoda ellentétben áll itt a tanítványok aluszékony magatartása Jézusnak a εκτενεστερος – „legmegfeszítettebb” lelkiállapotával! Az alapszó az εκτενης – ektenész – jelentése: „kitartó” - itt a felsőfoka található. Az imádkozásban, a könyörgésben legmegfeszítettebb módon kitartó, az αγωνια – agónia – vagyis a haláltusában lévő Jézus lelkiállapota. Milyen távol van ez a Jézusi intenzitás a tanítványok aluszékonyságától!
Hova illünk mi? Kihez hasonlítunk mi a magunk fegyelemről leszokott, erőkifejtéstől irtózó, komfortos kényelmünkhöz ragaszkodó hitéletünkkel?
A vigyázás egy olyan lelki-szellemi állapot, amely csak akkor működik, ha mi nagyon akarjuk, hogy működjön. Olyan kiélesített és fárasztó lelki helyzet, amit mi maiak kissé idegennek érzünk. Ez az éberség nyitott ugyan a létező világ eseményei, de elsősorban és mindenek fölött mégiscsak Isten felé. Az imádság annak a szellemi összeszedettségnek és Istennel való összeköttetésnek az akarása, - ahogy Jézusnak a Gecsemáné kertben az agonizálásig menő ragaszkodása volt az Atya akaratához. És szinte sikolyszerű segélykérése volt a kísértővel szemben. Neki meg kellett halnia! Méghozzá ártatlanul. Nem a maga, hanem a mi bűneink büntetését kellett elszenvednie. Ezt ő tudta. Azt is, hogy van választási lehetősége. A keserű poharat azonban neki magának kellett elfogadnia. Ez pedig Ézsaiás 52 szerint: ok nélküli gyűlölet felé, igazságtalanság vele szemben, törvénysértés, elutasítás, erőszak, sebek, végül szégyenletes halál. Erősítés is érkezett a mennyből, hogy kitartson (Lk 22:43, Zsid 5:7-10). Ez az engesztelő áldozat lett a mi megváltásunk története és alapja.
Ismerős-e ez nekünk? Hogy csak Istentől jöhet az a segítség, amely lehetővé teszi az önféltés csábításával szemben a mi ellenállásunkat is. Mert az Úr Jézust követve nekünk is föl kell venni a keresztünket, sőt a magunké mellé, ha szülők vagyunk, vagy lelkipásztorok, még a ránk bízottak ránk eső részét is. És tehetjük-e ezt anélkül, hogy ne szenvednénk és nem sebződnénk?
- Eközben nehogy a πειρασμον – peirászmon – a kísértés, illetve vigyázatlanságunk következtében, a πνευμα - pneuma - lelkünk, a σαρξ – szarx, = a bűnös test, szó szerint: a testi lélek, vagyis testies, pusztán evilági vágyaink hatalmába kerüljünk.
Vagyis a lelkünk Istenről való leszakadása következtében nehogy a kényelemszeretetünk, a bűnös önző életmódunk kerekedjen felül. Mert a sátán, - ha engedünk neki – lelkileg közönyös, akár Istennel szembeszegülő kívánságoktól vezérelt emberekké alakít. Esetleg anélkül, hogy ezt akarnánk, vagy érzékelnénk. Elaltatja a lelkiismeretünket. Jézus tehát vigyázásra és imádkozásra int, mert a hazug célok megtévesztenek. És mi magunk is, - mint a világ fiai, - feladva a menny vonzását a sátán által felkínált csecsebecsék kedvéért rövidlejáratú emberekké válunk.
Ha ugyanis megszűnik imádkozó és éber lelkiállapotunk, akkor az Istentől jövő késztetéseket már nem is érzékeljük. Vagy ha mégis, akkor elhanyagoljuk. De akkor valami másnak fogunk engedni. Más szervezi napi programjainkat. De ez a valami azzal kezdi, hogy megzavarja a tisztánlátásunkat. Abban a kultúrában amelyben élünk, ez nem is nehéz. Ahol a halál ténye az emberek elől el van dugva, a múlandóság figyelmen kívül van hagyva, a Tízparancsolat pedig nem számít. Földi életünk örök következményeiről legtöbben meg még nem is hallottak. Vagy csak úgy csinálnak, mintha nem hallottak volna. Ha viszont valami megvakít, akkor illúzióink veszik át a tisztánlátás szerepét. A könyörgő imádság annak beismerése, hogy nem vagyunk elegek arra, hogy ezt a csapda helyzetet elkerüljük, ezért Isten segítségét kérjük. Ő őrizzen és tisztítson meg a gonosztól. A veszélyhelyzet érzékelése és a segítség a kísértések idején létkérdés.
Hogy mi játszódik le ilyenkor az emberben a kísértések idején? A bensőjében, a lelkében, az érzelmeiben, a hitében, a fantáziájában, a mérlegelésében, az óvatosságában vagy éppen óvatlan vonzódásaiban? Az biztos, hogy a kísértés idején nyomás alatt vagyunk. A belső emberünk egészen viharszerűvé is válhat. Olykor ez meg is látszik rajtunk. Máskor nem. És ha csak a megszokott módon telnek napjaink? A kísértést okozó hatásokat ilyenkor nem is érzékeljük veszélyhelyzetnek. Pedig lehet, hogy csupán alszunk. Sok esetben tudatosan meg is fogalmazzuk, hogy kissé kiengedtünk.
Aztán mi az, ami az ilyen vélt, vagy képzelt nyugalmi helyzetünkből kibillent, mi az ami újból fölkavar? Mi az, ami elemi erővel tör ránk? Akár kívülről jövő hatásként, akár valahonnan mélyről, belőlünk, ami a lényünk közepében eddig is ott volt, csak nem számoltunk vele. Nem élünk légüres térben. A csábítás lecsalogat, a fenyegetés pedig lekerget az egyenes útról. Mértékletességünkkel ellenállhatunk a csábításnak, bátorságunkkal pedig a fenyegetésnek. Egy olyan korban, amikor a hazugságot fogadják el igazságnak, az erőszakot módszernek, még a hívők is a sikert „szentnek”. A kényelemszeretet meg jó alapja és takarója a közönynek.
Aki Isten mellett becsületesen kitart, annak ezért keményen meg kell harcolnia önmagával, és sokszor másokkal is. Aztán legtöbbször ezzel a harcával egyedül marad. Nincs ez Isten jóváhagyása nélkül. A trónus előtt is egyedül kell majd megállnunk. És nem azonnal nyilvánvaló neki sem, hogy aki kisebbségben, vagy csak egyedül áll ki az Igazság mellett, mégiscsak ő van „többségben”, mert mellette állnak a mennyei seregek. Ez azonban – mint Jézust – nem kímélni meg őt sem a magánytól, sem a szenvedéstől. És benne is megvan a másban meglátott összes rossz, ráadásul nemcsak hajlamként! Hogy küzd meg benne egymással a csábítás és a tiltás? Végül a jó, vagy a rossz mellé sodródik-e? Ha már el is aludt, egyáltalán mitől ébred és izzik föl újra? Felfokozódik-e mindez akár a robbanásveszélyig, vagy előbb (esetleg kultúráltan) lefolytjuk magunkban? És hol lesz a vége? Vajon az megnyugtató lesz-e? Vagy majd holtig tart a háború bennünk? A kísértést okozó belső viharnál a segélykérés sikolya vagy a bűnbánat vihara se kisebb vihar a lelkünkben. Végül az Isten vagy a sátán oldalán kötünk ki?
Freund Tamás agykutatónak[2] a Duna Televízióban elhangzó egyik előadásában azt taglalta, hogy agyműködésünk tulajdonképpen az ilyen lelki folyamatainknak leképeződése. De agyunk állapotához testünk éppen aktuális helyzetének, például valamilyen betegségünknek is köze van. Ez még akkor is így van, ha a lelkünk puszta léte, (bele értve az éppen aktuális, vagy jellemző hangulatunkat, motoszkáló vagy elfojtott vágyainkat) - valamilyen módon független is a testünktől. Bár a pszichológiai létezésünk elsősorban szellemi természetű, de hat a biológiai és anyagi részünkre is. Ez a biológiai viszont időhöz és térhez kötött. Tehát személyiségünk kettős természetű: szellemi-lelki és animális-testi. Gondolkodásunk, késztetéseink, vágyaink, tehetségünk, akár Istentől ihletett lelkiállapotunk, de a sérelmeink, a bosszankodásaink, a depresszióink, a gyűlölködéseink is elsősorban lelki jellegűek. A fáradtságunk vagy egy esetleges baleseti sérülésünk testi. Azonban a minket ért lelki ingerekre vagy a bennünk támadt lelki, gondolati, érzelmi valóságokra a testünk is mindig reagál. Mozgásba hozza az idegrendszerünket, gyorsabban ver a szívünk, kipirul az arcunk, esetleg hormonális változás jön létre bennünk.
Tehetségesek vagyunk, de sérülékenyek is. Széles látókörűek, ugyanakkor korlátoltak is. Érzékenyek mind a külső, mind a belső hatásokra. Mivel idegrendszerünk, ösztöneink vannak: félünk, elfáradunk, örülünk vagy gyászolunk. Magányra, vagy éppen társaságra vágyunk. Ha megbántanak, elmegy a kedvünk az élettől is. Ha elismernek, szárnyakat kapunk. Az együttérző szó megvigasztal.
Gerhard Theißen szerint[3] az ószövetségi szóhasználatban a (נפש) - nefes az ember bennvaló lelke, élő, lélegző lelke. Jézusban a Krisztusban áll előttünk az isteni teremtés eredeti szándéka, amely nem csupán mintegy keresztmetszetében mutatja meg, hogy mi lakik vagy lakhatna az emberben, ha folyamatosan Isten akarata szerint élne, hanem hosszmetszetében, vagyis a sorsában is. Amiért az Isten Fia emberré lett, az teszi lehetővé, hogy ilyen kedvező változás megtörténjen velünk is. Aztán meg is maradjunk benne. Ami egyébként az emberi személyiségünkből, múltunkból vagy őseinktől örökölt hiábavaló és önző természetünkből levezethetetlen és megtervezhetetlen. Egyedül csak Isten műveként jöhet létre bennünk. Itt van Jézus közösségvállalása velünk emberekkel, hiszen a „Miatyánk” – többes számú alakja – Őt is, minket is belefoglal ebbe az Istennek dicsőséget adó, és tőle segítséget kérő imádságba. De Isten országa ma sem erőszakkal jön el, hanem csupán megszólít, - méghozzá mindenkit. Az alázatosan megnyílt szívekbe viszont beköltözik, és ezekben a Krisztus ma is megszületik, és azután elevenen él akár egy életen át (Lk 17:21).
Freund Tamás szerint a lelki folyamataink ugyan kimutathatók az agyban, de csak mint elektromos impulzusok, és nem mélyebben. Hogy milyen érzelmi és gondolati tartalmak váltják ki az elektromos impulzust, az kimutathatatlan. Hogy mit gondolunk, mit érzünk, mitől félünk, vagy mi hozza mozgásba vágyainkat, örömérzésünket, azt nem lehet agyimpulzust mérő műszerekkel mérni. A bennünk élő Krisztust vagy ellenkezőleg, a gonoszt se. Pedig velünk kapcsolatban ez a fontosabb. Csak az agyműködésünk intenzitása mérhető, gondolataink, érzelmeink tartalma azonban nem. Hogy szorongás, harag, bosszúvágy, vagy örömteli vágyakozás, valamiféle meglepetés, sürgős feladat, esetleg valakin segíteni akarás gondos tervezgetése, - ezt nem lehet, de nem is kell műszerrel kimutatni. Erről sokkal többet tud a figyelmes házastársunk, vagy egy valamire való lelkigondozónk.
Személyiségünknek van tehát ez a nem anyagi része. Azonban ez nincs abszolút módon csak a biológiai funkcióinkhoz, - sőt időhöz és térhez sem - kötve. Még akkor sem, ha kölcsönhatásban van vele. De igazság az, hogy azt se tudjuk, hogy milyen módon kapcsolódnak ezek egymáshoz. Pedig a gondolataink, érzéseink, céljaink: mi magunk vagyunk. Isten előtt azonban folyamatosan ott van a teljes emberi komplexitásunk. Sőt nem csupán annak kereszt-, hanem hosszmetszete is.
Istennel kapcsolatba lépve és kapcsolatot tartva a személyiségünknek ez a nyitottsága, a folyamatos Istenre figyelésünk, biblikus szóval: az istenfélelmünk lesz a πνευμα άγιος – pneuma hagiosz – vagyis a személyiségünk megszentelt területe. Az Isten Igéje által megtisztított, következésképp megszentelt részünk: a tiszta lelkiismeretünk, tiszta gondolkodásunk, tiszta indítékaink, tiszta érzésvilágunk. Ez a tiszta bennvaló lelkünk marad meg a testi halálunk bekövetkezte után is. Ezt óvjuk és rejtjük leginkább, mindenki szeme elől, mert ez a legérzékenyebb. Ez létünk leggazdagabb, legértékesebb része. Ez állhat imádság által már most is folyamatos kapcsolatban Istennel. A hit pontosan e kapcsolatot jelenti. A kísértés pontosan ezt támadja. Az éber lelkiismeret ilyenkor jelez. Komolyan kellene vennünk. Ha ez a kiélesített Istenre tekintés a kegyelem által örökkévalóvá válik, ezt nevezzük biblikus szóval az ember üdvösségének. A hitetlenség az Isten felől jövő hatások elől elzárkózik, azt lehazudja, megtagadja, megveti, olykor a gyűlöletig fokozódóan ellenáll vele szemben. Ez a Szenttől jövő jelzés elhallgattatása és kiiktatása. Ilyenkor az ember kinyílik a sátán által kínált programok felé. Ezek mindig önzők, hiúk és embertelenek. Örökkévalóvá válva ez az ember kárhozata. Azonban egyik se jön létre egy csapásra.
Az Úr Jézus által tanított ima szerint tehát a „Ne vígy minket kísértésbe és szabadíts meg a gonosztól!” - arra irányul, hogy Isten segítsen nekünk a nálunk nagyobb erővel, a sátánéval szemben. Az éberség az ember feladata, amit azonban csak Istentől jövő segítséggel képes folyamatosan fenntartani. Mert a kísértés mintegy magától jön. A kísértés azért van, mert van kísértő. Ha engedünk neki, akkor akaratunkat beleillesztjük az ő késztetéseibe. Vagy csak vigyázatlanságunk miatt belesodródunk abba. Azonban ez is a mi felelősségünk. De nem vagyunk ellene felvértezetlenek, mert kérhetjük a mennyi Atya segítségét (Jak 4:7-10, Ef 6:10-18). Ő viszont csupán a mi szabadon vállalt szándékunkat akarja megerősíteni. Főleg az éles helyzetek mutatják meg, hogy számunkra milyen fontos az Istenhez való tartozásunk. Ki akarunk-e tartani mellette minden áron? Az ilyen helyzetek mutatják meg igazán az Istenhez való hűségünk értékét nekünk magunknak is. Éberségünk érdekében a folyamatos isteni kontrollt akarjuk is, és vállaljuk is. Vigyáznunk kellene az éberségünk elvesztésével, mert a folyamatos alvás, a lelkileg kómás állapot nyitott kapu az őrdögnek.
James I. Packer[4] szerint a puritánok a lelkiismeret bajnokai voltak. Számukra nem volt fontosabb, mint hogy a lelkiismeretük az Ige által megvilágosodjon, megtisztuljon és Isten szemében folyamatosan tiszta is maradjon. Ennek érdekében önként Isten Igéjének mértéke alá álltak. A lelkiismeret számukra Isten törvényének a lenyomata volt a saját szívükben. Alaposan megvizsgálták önmagukat, hogy vajon elég éberek-e Isten konkrét akaratának megértése és teljesítése irányába? Eléggé igazságosak-e egymáshoz, becsületesek-e mindenki felé? Jóságosak-e, érzékenyek-e a szűkölködők iránti könyörületességük tekintetében? Tiszta-e a szívük, nem szennyezte-e be valami a gondolataikat? A mindennapi dolgaik hogy állnak meg Isten színe előtt? Gondolataikban, érzéseikben, szavaikban, véghezvitt vagy elmulasztott tetteikben Istent megdicsőítették-e vagy pedig meggyalázták?
Ők Isten Igéjének a teljesítésében a világos fogalmakat és a szigorú rendet szerették. A szorgalmat erénynek tekintették. Alaposságra törekedtek. Nem riadtak vissza a kemény munkától. A szenvedést pedig elfogadták Isten kezéből. Tudták, hogy Isten a küzdelmek által neveli őket. A halálra és számadásra való felkészülést tartották az élni tanulás első lépésének. Emiatt az igazsághoz való hűségben hajlíthatatlanok, gyávaságon és hiúságon felülemelkedő jellembeli férfiasságra tettek szert. A tiszta lelkiismeret és életszentség keresése a hitükben éretté tette őket.
Pedig a zaklatás és üldözés következtében állandóan hajszálon függött az életük. Ezt azonban el tudták fogadni Isten kezéből. A szenvedést és a lelki harcot magától értetődőnek vették. Nem lázadoztak ellene. Alázatosak voltak. Ahhoz, hogy egyáltalán létezni tudjanak, józanságra, szorgalomra, rendszeretetre, összeszedettségre volt szükségük. Igyekeztek ébren tartani önmagukban és egymásban, hogy szeressék az igazságot és gyűlöljék a bűnt.
Packer azt írja, hogy mi, ha Isten szolgálatában kitartásra vagy éppen szenvedésre kerülne a sor, akkor összezavarodik a fejünk, rakoncátlankodnak az érzelmeink, meginog az akaratunk, és alig tudjuk elképzelni hogy mit jelent az az egyszerű és tiszta lelkű kegyesség, ami az ő mindennapjaikat jellemezte. Rajtunk erőt vesz a magasrendű lelkiségnek álcázott érzelgősség. Ettől nagyokat gondolunk, és nagyokat mondunk. Míg ők tárgyilagos, józan, imádságos, és gyakorlatiasan céltudatos hívők voltak. Ők a Biblián nőttek föl, a Bibliával keltek és feküdtek. A Biblia volt tiszta lelkiismeretük őre. De nem voltak emiatt beképzeltek. Tudták, hogy csak Isten kegyelme által állhatnak meg.
Mennyire időszerű lenne felfrissítenünk lelkünkben az ő példájukat! Mennyire időszerű lenne az Úr Jézustól tanult imádságot és az Ő intését nekünk is folyamatosan komolyan vennünk! Vigyázni és imádkozni, hogy kísértésbe ne essünk! Vagy ha már elbuktunk, - Ő segítsen, hogy minél előbb talpra álljunk. Ahhoz, hogy tisztába jöjjünk magunkkal, időnként ki kell állni - nem csak korunk esztelen hajszájából, - hanem még a felénk forduló sokféle jogos igény sürgetéséből is. Az Úr előtti magányt, a csendet ma már keresnünk kell! Vagy ha nincs, meg kell teremtenünk. Belül magunkban is (Jer sir 3:26). Hogy Isten megszólíthasson Igéje által, de a szívünk mélyén is.
Mert nem csupán elkárhozni nem akarunk, hanem haszontalanul élni sem. Azonban nem szabadna azt sem felednünk, hogy a gonosztól való szabadulásunk kérése csak a mi saját bűneink bocsánatának kérése és mások felé nyújtott megbocsátási készségünk után következik. Hiszen az eljövendő ország így válik jelenvalóvá bennünk és közöttünk. Hogy mekkora szükség van ma az onnan felülről való türelemre, alázatra, tiszta és szelídlelkűségre, az egymás iránti hálás magatartásra, azt csak akkor érzékeljük, amikor így élünk, és környezetünk pozitív reakcióját is látjuk. Az emberek éheznek valami másra, mint amit ismernek.
Mikor ezeket a sorokat írom, Duna Tv vallási műsorában a vírusjárvány enyhülése után egy görögkeleti gyerektáborban csengő hangú kicsik énekelnek ősi liturgikus strófákat. Gyönyörködök bennük. Kocsis Fülöp érsek közben azt magyarázza, hogy a gyerekek mennyit értenek ezekből a mély értelmű ősi szövegekből, azt senki sem tudja. De látni kell a csillogó szemüket! Valami egészen biztos megmarad bennük, mire majd megértik. A bölcs azt mondja, hogy már a gyermekekben ott az igaznak is, a hamisnak is a csírája (Péld 20:11). Témánk szempontjából ez csak azért érdekes, mert Istent valamilyen módon felfogni már egy gyerek is képes. De a kísértő nem hagyja nyugton az időseket se. És eközben közeledik az Isten országa a maga teljességével, amelynek az eljöveteléért a Miatyánkban is imádkozunk. Amikor hatalommal és dicsőséggel érkezik a mi Urunk az ég felhőin. Minden szem meglátja Őt, még akik átszegezték, azok is (Jn 19:37).
Végül föl kell vetnünk még egy mára kiélezett kérdést. És pedig azt, hogy akik kísértésbe jutnak, vajon alacsonyabb rendű hívők-e azoknál, akiknek a kísértés „már nem probléma”? Hiszen elértek a lelki hősiességüknek olyan fokára, hogy a kísértés náluk már nem, csak a hitben kezdőknél jelentkezik. Valamikor ez föl se merült a hívők között, mert reálisabban gondolkodtunk magunkról, és biblikusabban ítéltük meg saját cselekedeteinket. Ennek következtében őszintébb volt a bűnbánatunk, de valóságosabban éltük át Isten szabadítását is.
Azonban nem ez a tapasztalat a döntő. A mi Urunkról Jézus Krisztusról írja az Ige: „Az Ő testének napjaiban (tehát nem csupán a Gecsemáné kertben) könyörgésekkel, esedezésekkel és hangos kiáltással és könnyek között járult az Atya elé, akinek hatalma van arra, hogy kiszabadítsa őt a halálból. Jóllehet Ő Fiú, szenvedésiből tanulta meg az engedelmességet.” (Zsid 5:7-9). Hogy valaki nagyobbnak képzeli magát az Úr Krisztusnál? Ehhez nekem nincs hozzáfűznivalóm. Hacsak annyi nem, hogy én még nem láttam büszke jó lelkiállapotút és gőgös „szentet”. Jézus viszont „Mivel maga is kísértést szenvedett, segíteni tud azokon, akik kísértésbe esnek.” (Zsid 2:18). „Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk.” (Zsid 4:16).
Isten a Szentlélek világosságával és erejével segít a tisztánlátás, és a kísértéssel szembeni harcunk dolgában. A Lélekkel való beteljesedésünk valóság. Ez abban mutatkozik meg, hogy a jónak látszó és könnyebb, tetszetősebb és korszerűbb programokkal szemben mi cselekedjük a mennyei Atya akaratát (Mt 7:1). Ennek meglesz a gyümölcse. Méghozzá a Lélek gyümölcse, Gal 5:22 szerint ez: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. Ez ellenerő a kísértéssel szemben. A felsorolásban nem különféle egymástól független tulajdonságokat, hanem azok együttesét látjuk. Akkor is, ha a személyiség és a magatartás különféle területeire irányítja a figyelmünket. Az emberben van valami megmagyarázhatatlan egység. Ha ezeket a bibliaverseket csupán olvassuk, van bennük valami papír ízű. De ha találkozunk vele valakiben, az már más. Nem elemezzük, hanem látjuk és hat ránk, szeretnénk magunk is hasonlóvá válni. Ez nem történik meg az imádság és vigyázás intenzív Istenre hangoltsága nélkül.
A sátán is, a Lélek is a totalitás igényével lép fel. Innen érthető a kísértésben lévő állapot lelki intenzitása. Efölött a vihar fölött mi nem, csak Jézus tud úrrá lenni (Jn 6:16-21). Ő megígérte, hogy nem engedi, hogy a szakítópróba tönkretegyen. Csak alázatra tanítson és megedzen (1Kor 10:12-13). De gondja van arra, hogy miután kiálltunk egy-egy nehéz próbát, békésebb időszak következzen. Aztán a végsőcélunkhoz, a mennyei hazába is elvezessen (1Pét 1:9).
Alapjában azonban nem (csak) erről van szó. Azt kérjük Istentől, hogy kegyelmesen szüntesse meg az elválasztó vonalat, ami a Szent és közöttünk van. Mivel Ő Szent, mi pedig nem vagyunk azok, ezért alázatos szívvel jövünk hozzá. A kísérthető (és sokszor elbukott) járul az abszolút Tisztához. Jézushoz, aki megállt a kísértővel szemben. A gyenge jön az abszolút Hatalomhoz. Irgalmasan Ő fordítsa el tekintetét a mi bűneinktől. Nem csupán és nem is elsősorban a gonosztól félünk, hanem Tőle. Ő a Teremtő, a Megváltó, de az utolsó ítélet Bírája is. A teremtmény meg befedi arcát, amikor a Teremtő elé járul. Nem akarja megsérteni Őt és az Ő örök rendjét. Itt már nem rólunk van szó, hanem a létező és eljövendő világ Isten alkotta szépséges és örök rendjéről. Nem akarunk benne zavaró tényezővé válni.
[1] Emlékezetem szerint a Duna Tv valamelyik Vatikáni híradó c. adásában hangzott el
[2] 2018. febr. 3. a Duna Tv adása
[3] Gerhard Theißen: Az őskeresztyénség élményvilága és magatartásformái – Az őskeresztyénség pszichológiája: 82. o. – Kálvin Kiadó Bp., 2008.
[4] James I. Packer: A megújulás teológiája – a puritán tanítók: 138.-157. o. – Koinonia kiadása Kolozsvár 2000.
- Tisza Attila blogja
- A hozzászóláshoz belépés szükséges